A pointing pair az első technika, amely két egységet beszéltet egymással, és olyan jelölteket töröl, amelyeket az egyetlen egység pásztázása soha nem érne el. Az ötlet egyszerű: ha egy számjegy egy blokkon belül egyetlen vonalba szorul, kitiltódik a vonal többi részéből.
Vegyél egy blokkot és egy számjegyet, amely még hiányzik belőle. Nézd meg a blokk minden mezőjét, ahol ez a számjegy még jelölt. Ha mind ugyanabban a sorban van, akkor bármelyik mező végül felveszi a számjegyet, az ebben a sorban landol. A blokknak valahol tartalmaznia kell a számjegyet, így a sor részesedése a számjegyből a blokkon belül elfogy, és a számjegy törölhető a sor másik két blokkbeli mezőiből.
Két ilyen mező pointing pairt alkot, három pointing triple-t, és a logika azonos. Ugyanez igaz az oszlopokra is.
| Pointing pair | Blokk-vonal redukció | |
|---|---|---|
| A számjegy be van szorítva | egy vonalra egy blokkon belül | egy blokkra egy vonalon belül |
| Innen törölsz | a sor vagy oszlop többi részéből | a blokk többi részéből |
| Irány | a blokk kifelé mutat a vonal mentén | a vonal redukálja a blokkot |
| Törölt mezők | legfeljebb hat, a másik két blokkban | legfeljebb hat, ugyanabban a blokkban |
Mindkettőt zárt jelölteknek hívják, és érdemes párban megtanulni őket, mert ellentétes irányban pásztázol utánuk.
Figyeld az 1-eseket a 6. blokkban.
A 6. blokknak kell egy 1-es, és az egyetlen megmaradt mező D7 és D8, mindkettő a D sorban. A D sor 1-ese tehát a 6. blokkban él, így D4 és D5 az 5. blokkban elveszti az 1-esét.
A két mezőnek nem kell egymás mellett lennie, és rengeteg más jelöltet tartalmazhatnak. Csak az számít, hogy a blokk egyetlen harmadik mezője sem fogadhat 1-est.
A pointing pair a közepes klasszikus sudoku környékén kezd számítani, és a Nehéz szinttől felfelé nélkülözhetetlen, klasszikus és killer táblákon egyaránt. Ez a gondolkodási szokás áll a legtöbb haladó minta mögött is: találd meg, hová nem kerülhet egy számjegy, a többit a rács elmondja.